Vannak a műlányok és a természetes lányok. Kinek van igaza? Annak, aki paplanos szájat töltet magának, vagy aki nem ékeskedik idegen tollakkal? Egyáltalán lehet-e ilyen kérdést feltenni?

A szépészeti beavatkozások változást hozhatnak az életünkbe: változást a magunk örömére. Ám vannak nők, akik ezután sem boldogok, mert újabb és újabb hibákat vélnek felfedezni magukon. Írásunkban ennek a lelki hátterét járjuk körül.

Először fontos lenne tisztázni, hogy kit nevezhetünk természetes lánynak. A természetesség nem azt jelenti, hogy még sosem fogtunk rúzst vagy szempillaspirált a kezünkbe. A természetes lányok is sminkelhetnek. A különbség a két tábor között inkább a kontrasztok hiányában rejlik: egy műlány csak a vagy-vagyot ismeri. Az ő szemsminkje nem természetes hatású, hanem nem természetes. Ha egy „műlány” letörli a sminkjét, nem ismerjük fel; úgy tetszik, hogy egy másik lánnyal állunk szemben. Egyszóval egy természetes lány nem alapoz maszkos hatással, nincs feltöltve a szája, nem ugrik le a szemöldök az arcáról, és műpillái is észrevehetetlenek.

Egy természetes lánynak még a báli sminkje is önazonos, mert maszkolás közben is figyel arca arányaira és az aranymetszés szabályára. Ez azt jelenti, hogy nem törekszik tökéletességre (hisz a két orcánk sem ugyanolyan). Összességében azt gondoljuk: legyünk szabadok! A nagy szabadság azt jelenti, hogy mindenki olyanná formálhatja a külsejét, amilyenné csak akarja (ma már a plasztikai sebészet csodákra képes). Ám jó lenne, ha festetlenül is tükörbe tudnánk nézni. Amennyiben reggel is elégedettek vagyunk azzal, amit látunk, akkor nincs gond.

A koronajárvány érdekesmód a plasztikai műtétek és eljárások szaporodását hozta magával: megnőtt az igény az arcon végzendő beavatkozások iránt. (Home office-ban ugyanis a számítógép kamerája halszemoptikaként működik, felnagyítja az arc hibáit: és a látványtól sokan nem lettek boldogok.) A trend nálunk is hódít, az elzárások idején tömegével jelentkeztek be a nők a vidéki klinikákra is, hogy végrehajthassák rajtuk a varázslatot; a fiatal lányok pedig mellnagyobbításra feküdtek be.

Töltike és társai

Az átváltozás vágya örök, mióta ember az ember, szép szeretne lenni. A mai kor kedvez ennek, hiszen rengeteg eljárás közül választhat az, aki meg szeretne szabadulni a ráncaitól, vagy épp pisze orrot álmodott meg magának. A modern plasztikai sebészet fegyvert adott az ember kezébe, hogy tetszése szerint – néha kénye-kedvére – változtathasson természetes adottságain. Régen sem mindig a természetes külső volt az ideál, gondoljunk csak a kínai nők elkötött lábára. (Kínában négyéves korukban elkötötték a kislányok lábát, hogy a lábfej ne nőhessen tovább. Négy-négy lábujjukat a talp alá hajtották, a művelet sokszor halálos kimenetelű fertőzéssel vagy bénulással járt.) A divat ezer éven át létezett, vagyis Kínában ezer évig a kis láb számított érzékinek.

Vagy ott van a nyaknyújtás és az ajaktányér divatja: a turisták ma is csodájára járnak a padaung nőknek, akik rézkarikákkal nyújtják meg a nyakukat, az afrikai mursi nők pedig ajaktányérjaikról voltak híresek.Valaha azt hittük, hogy az effajta őrületeknek egyszer s mindenkorra vége lesz, mert modern és felvilágosult korban élünk. Az ember azonban szereti alakítani a külsejét, sőt, mára éles választóvonal húzódik a mesterséges és a természetes szépség között.

Egyre több a mesterséges külsővel rendelkező lány, akiket szikével szabnak remekbe – a szépészeti klinikák elsőrendű kliensei ma már nem is az idősödő nők, hanem a fiatal lányok, akik Barbie babára vagy manga figurára akarnak hasonlítani. Sokuknak jól definiálható elképzelése van saját magáról, s ma már a szépészeti iparágnak megvannak hozzá az eszközei, hogy ezeket az elképzeléseket realizálja. Sőt, a lélektudorok azt mondják, hacsak az átalakításokból nem lesz függőség (ráfüggés a műtétekre), és valaki úgy érzi jól magát, hogy nagy szája van, akkor ezzel nem sok dolgunk van.

Öt évre eltűnt a szupermodell!

Persze, a plasztikai beavatkozásoknak kockázata van – még akkor is, ha erről nemigen beszélünk. Nemrégiben a volt szupermodell, Linda Evangelista beperelt egy szépségklinikát, mert a zsírfagyasztásos procedúra eltorzította az arcát. Az úgynevezett CoolSculpting eljárás a zsírsejtek fagyasztásával jár, és az idősödő arc kontúrjait hivatott „karcsúbbá“ tenni.

Lindánál azonban fellépett egy ritka mellékhatás, ami pont az ellenkező eredményt hozta: a zsírsejtek száma a fagyasztás hatására nem csökkent, hanem növekedni kezdett. „Nemcsak a munkámat vesztettem el, a depresszió mély gödrébe is beleestem“ – vallotta Linda, aki öt évre elzárta magát a világtól. Nemrégiben azonban felszegte a fejét, előlépett, és beperelte a beavatkozást végző szépségklinikát (mondván, hogy nem tájékoztatták a kockázatokról).

Linda Evangelista akinek sikerületlen esztétikai beavatkozása eltorzította az arcát

Ez is függőség! Plasztikafüggőség

A szépészeti eljárások térhódításával egyre többet foglalkoznak a beavatkozások lelki hátterével. Érvényes, hogy minél elégedettebbek vagyunk magunkkal, annál pozitívabb az énképünk. S annál valószínűbb, hogy nem fogunk testképzavarban szenvedni. A testképzavar azt jelenti, hogy belenézünk a tükörbe, és nem a tükörképünket látjuk, hanem valaki mást. Egy csúnya nőt. A rossz érzéseink – hogy nem vagyunk elégedettek magunkkal – általában a gyerekkorra vezethetők vissza. Az addikcióra, vagyis a függőségre való hajlam persze a genetikánkban is gyökerezhet (ennek esélye a szakemberek szerint 50 százalék). Csak itt épp az érintett nő vagy férfi nem alkoholizálni fog, mint a szülei, hanem sebészi függőségben fog szenvedni: állandóan át akar magán valamit szabatni; hol a nagy füle, hol az orra, hol a vékony szája zavarja. Hisz számára örök szégyen forrása a teste.

A függőség úgy néz ki, hogy igen, most elégedett vagyok, mert kiegyenesítették az orromat, de egy hónap múlva megint a plasztikai sebésznél vagyok – most meg a mellemet látom kicsinek. A szakértők azt mondják: rég nem a mellről vagy a nagy fülről van itt szó, a plasztikafüggő nőnek a lelke szenved. Hiszen semmi nem változik meg a plasztikától, nem hoz lelki békét az új mell, ha más baj húzódik meg a háttérben. A kliens a lelki problémáit csak kivetíti a testére, mert azt meg lehet javítani, könnyen át lehet szabni az orrot és a mellet – de a lelket érzelmekkel megtölteni már sokkal, de sokkal nehezebb.

Kik a visszajárók?

Az orvosok azt mondják, hogy a visszajáróknál nagyon kicsi a betegség-belátás. A kliens méltatlankodik, hogy korábbi orvosa csak kontárkodott. Ő bizony nem látja a kezelés eredményét; igazából csak pár napig volt elégedett az új orrával, most már egyáltalán nem... Sőt, bevérzése is volt, amitől lelki beteg lett, ezért napokig nem ment ki az utcára. Azt is elmeséli, hogy nagyon sok orvosnál járt már, de szidja valamennyit. Képzelt betegségei miatt szó szerint leblokkolja az életét, néha még dolgozni sem megy be. Ezek a jelek piros lámpák lehetnek a plasztikai sebész vagy esztétikai orvos számára: ne tovább! A felsoroltak ugyanis lelki problémákról tanúskodnak, a kliens a lelke mélyén úgy érzi, hogy ő nem szerethető, mert csúnya és undorító.

Szenved a lélek!

A visszatérő nők rengeteget szenvednek: és nem a testük, hanem a lelkük miatt. Persze, szenved a testük is, mert van, akinek négy orrműtétje volt már, háromhavonta tölteti a száját – és minden műtét és beavatkozás fáj, fáj! A testi fájdalom egyben önbüntetés is, hiszen némelyek lidocainérzékenységre hivatkozva nem kérnek érzéstelenítést. A beteg úgy érzi, ő aztán megérdemli a büntetést, vagyis a fájdalmat (hiszen csúnya, vagyis nem elég jó, ezért meg kell őt reparálni). A fájdalom az igazolása annak, hogy végre valami történik vele...

Andrea, a bolgár Töltike-sztár, követői dicsérik a száját

Van-e gyógyír?

A plasztikafüggő betegeknél nem az ismételt beavatkozások jelentik a megoldást; pszichoterápiára van szükség, vagy viselkedésterápiára. Ha egy orvos kiszolgálja a beteget: tovább tölt, vág, metsz, azzal csak bevonódik a játszmába. A beteg ugyanis sír, rimánkodik; sokszor nehéz neki ellentmondani, hiszen az orvosi segítő szakma. A visszajáró beteg spirálba kerül, ugyanazt csinálja körbe-körbe, töltet és műttet –, s nehéz leállítani. Ha az egyik orvos elutasítja, megy a másikhoz.

Ki lehet ebből gyógyulni?

Van, aki azt mondja, igen, van, aki nem. Valahogy úgy van az ember megalkotva, hogy szeretjük a függőségeinket – például reggel mindig tejeskávét iszunk. A legjobb módszer felülírni az egészségtelen függőséget, kiváltani valamilyen egészséges függőséggel (ilyenkor van az, mikor az alkoholistából vallási fanatikus lesz és a többi). A fókuszt tehát valami másra kell áthelyezni.

Titok és tabu!

Van itt más érdekesség is. Általában mindenki titkolja, hogy plasztikája volt, mert fél mások véleményétől. J. Lopez olívaolajat ken magára: ugyebár ő attól kortalan, nem a plasztikai beavatkozásaitól! A Facebookon is hazudnak a képek; de senki nem mondja ki, hogy a király meztelen, az egész hazugság.Vagyis Mari az életben nem így néz ki, mint itt, az agyonfilterezett fotón. Aki „szét van töltikézve“ – és ez látszik is rajta, az sem mondja el senkinek, hogy neki beavatkozása volt. Hiszen a társadalom azt sugallja, hogy az ilyesmi nem illendő, igenis vállalni kell a korunkat, szépen kell megöregedni. (Miközben körülöttünk csak a fiatal arcok számítanak.)

Töltikének egyhetes töltése van, és ezt nem mondja el új orvosának, aki jóhiszeműen megtölti, s ilyenkor bizony nagy a felülfertőződés rizikója. Olyan hittel tagadnak sokszor a kliensek, hogy az esztétikai orvosok nem tudnak velük mit kezdeni.

Képmutató világban élünk tehát, hiszen a botoxszal nincsen semmi gond, ha esztétikus a végeredmény: csak mindig az arany középúton kell maradni. A függőség ellensége ugyanis a mérték. Ha megvan a mérték, akkor egyensúlyban tudjuk tartani az életünket. A botoxszal minden rendben van, igenis nem fagy le az ajkunkról a mosoly, ha mértékkel és nem kéthavonta adagoljuk. „Jobb fiatalos kinézetűnek lenni, jobban érezzük magunkat bőrünkben, ha kevesebb a ráncunk – miért kell ezt tagadni?“ – mondja a pszichológus.

Néha az orvosok is!

Sokszor nem csupán a betegek, hanem az esztétikai orvosok is áldozatul esnek a plasztikai függőségnek. Rengeteg a testképzavaros esztétikai orvos, az orvoskongresszusokon fura arcokat lehet látni, az orosz orvosnők például űrbéli lényeknek néznek ki, mintha nem is emberek lennének. Gondoljunk csak a nemzetközi hírű dr. Tomára, aki Magyarországon tanult ki orvosnak: úgy fest, mint egy Barbie baba, pedig már megette a kenyere javát! Érdekesmód a férfi plasztikai sebészek nemigen fekszenek szike alá, csak az orvosnők. Ez összefügghet azzal, hogy a férfi megítélése nem a külsejétől függ. Bezzeg a nőé. A nő soha nem lehet elég szép és fiatal: így szól a közítélet még mindig.

Klára

Képek: Google