A nőnek mindig ott volt az ellenpólus: a férfi. S a nő mindig kevesebbnek számított, mint a férfi. A világ így volt berendezve.

A nő már csak ezért is a férfival kezdett konkurálni, mikor egyenjogú akart lenni, mert a férfi volt az, akit nem tudott átugrani. Így aztán az erős nő ugyanolyan lett, mint az erős férfi, csak még férfiasabb.

Vegyük csak a politikát. A mai női politikusok sosem beszélnek a női nemet érintő specifikus problémákról, pedig rengeteg van azokból. (Egy példa: még az egészségügyi segédeszközöket is a férfiakra szabják, pedig a nők betegségei egészen mások, mint a férfiakéi, s a nő is más, mint a férfi.)

A mai sikeres női politikusok sokszor ugyanolyan korruptak, mint a férfi politikusok, s nem a békéről szónokolnak, hanem a háborúról. (Pedig balgán azt hittük, hogy egy anya, aki gyermeket szül, soha nem fogja őt háborúba küldeni. Dehogyisnem!)

Ursula von der Leyen hét gyermeket szült, kicsikét háziorvosként is praktizált – azt gondolhatnánk, ő aztán biztosan ismeri a nők bajait. A politikusnő ma a NATO főtitkári pozíciójára pályázik, s női érzékenységét ármánykodásra használja. S hogyan tudta mindezt a hét gyereke mellett kitanulni? Egyszerű. Apja az Európai Bizottság egyik főigazgatóságát vezette, s a kis Ursula mindig fülelt, mikor a családi vacsorákon a nagyok arról beszéltek, hogy milyen ármányos módon működnek az Európai Tanács intézményei. Nem csoda, ha Ursula ma lekörözi a férfiakat.

Vagy vegyük a szomszédunkat, Szlovákiát: a szlovák parlamentben pár olyan képviselőnő van, aki foglalkozik a nőket érintő kérdésekkel, küzd például a kisgyermekes anyukák jogaiért. Nemigen fogadják el azonban a javaslataikat, még saját párttársaik is az asztal alá pislognak, mikor beterjesztenek valami „női javaslatot”. Azt mondjuk, ma már azért jócskán vannak női politikusok – a nyugati parlamentekben nem is kevesen. De igazán női politikusok ők, vagy csak női bőrbe bújt férfiak?

N. Éva

Nyitókép: freepik.com