Amikor az ember leül vezércikket írni, természetesen jóval azelőtt összeáll a téma a fejében, hogy nyomkodni kezdené a billentyűket. De néha fel van adva a lecke: akkora a kavarodás, és annyi szemetet fúj a szemébe a csípős őszi szél, hogy nehéz eldönteni, mi a fontosabb, aktuálisabb. S főleg mi a legfelháborítóbb, amiről a jegyzetíró szeretné megosztani a véleményét.
Itt van például ez a kopasz, szakállas, szemüveges német ürge, akinek dupla vé betűvel kezdődik a neve, és mellesleg az Európai Néppárt nevű, szerinte mindenkit képviselő (kivéve a népet) katyvasz vezetője, aki azt mondta a strasbourgi pulpituson az utazó cirkusz plenáris ülésén: „Orbán Viktor, ön a múlt, Magyar Péter a jövő.” Na jó, írjuk le a nevét is, bár nehezemre esik: Manfred Weber.
Londonban a jelenlegi baloldali brit miniszterelnök leszedette a Downing Street 10. szám alatti hivatalában William Shakespeare portréját a falról. Az indoklás szerint azért, mert „Shakespeare számos műve a korai rabszolgakereskedelmet támogató I. Erzsébet uralkodása idején született.” Ez az úr pedig a Keir Starmer névre hallgat. Ám nevezzék bárminek, valószínűleg nem fog lyukat ütni az egyre hanyatló angol történelem egén, ezért ne siessünk bemagolni a nevét.
Nos, a kopasz, szakállas, szemüveges Weber nem azért hülye, mert kopasz, szakállas és szemüveges. Attól még lehetne normális és becsületes német ember. Nem is azért, mert egy gerinctelen törtető, és a legnagyobb pártcsalád vezetőjeként azt hiszi, kezében a döntés népek és nemzetek sorsáról. Hanem azért, mert annyira ostoba, hogy már a részletekre sem ügyel, ami egy politikus esetében végzetes hiba. Meg sem próbálja palástolni személyes gyűlöletét. Mérhetetlen dühében azt is kikotyogja, amiről hallgatnia kéne (bár régóta tudjuk), hogy az Európai Parlament liberálbolsevik többsége szeretné megbuktatni Orbán Viktor kormányát Magyarországon. Ezért rántották elő az erősen gyenge jellemű új magyar jolly jokert, aki majd fehér lovon, egyik kezében dobozos sört, a másikban a mentelmi jogáról szóló igazolást lóbálva, új megváltóként fog fellovagolni a Karmelita-kolostorba. Hogy mire használná fel a hatalmát, egyelőre senki sem tudja, talán ő maga sem. De nem is lényeges, majd megmondja neki a (természetesen nem létező) háttérhatalom, hogy mi a dolga.
A Keir Starmer nevű brit politikus pedig tulajdon országának üzent hadat, amikor a világirodalom egyik legnagyobb zsenijét szeretné kiebrudalni az irodalomból. Ez az igyekezet – ha lehet osztályozni – néhány fokkal még stupidabb, mint a Magyar Péterrel a hóna alatt futkározó bajoré. Annak a kultúrának és eszmeiségnek küldött jelképes hadüzenetet, amelyet tulajdonképpen utálnunk kellene, hiszen a fél világot gyarmatosította. A svédcsavar ott van, hogy éppen azt a William Shakespeare-t pécézte ki ez a szerencsétlen ember, aki királydrámáiban a hatalommal foglalkozott. És nem feltétlenül dicsérő hangnemben. De erről Starmer vagy nem tanult az iskolában, vagy lógott a tanítási órákról.
Nehéz eldönteni, melyik figura kártékonyabb, és belátható időn belül vagy akár hosszú távon melyikük fog nagyobb rombolást véghez vinni az európai kultúrkörben. Mert míg Manfrédünk egy nála toronymagasan nagyobb kaliberű politikussal próbál ujjat húzni, az angol király alattvalója egy több száz éves kultúrát próbál lecserélni. Hogy mire, arról nem nyilatkozott, de sejtjük. Mindkettő sziszifuszi feladat, és nem nehéz megjósolni, hogy bele fog törni a bicskájuk. Mert Manfrédünk Orbán Viktornak a cipője sarkáig sem ér fel felkészültségben és politikusi kvalitásokban, Starmert pedig egy shakespeare-i lángésszel egy lapon emlegetni maga a blaszfémia.
És mégis. Bár íróportrékat lehet leakasztgatni majd visszarakni a falra, attól még Shakespeare a kurzusok és konjunktúralovagok fölött áll, azért elég szomorú látni, merre tart a (liberálbolsevik) világ, hogyan próbálkozik az agymosással. Az is biztos, hogy Magyarország miniszterelnökét és kormányát a magyar nép választja meg, és nem Manfréd vagy Ursula. De azért mégis lehangoló, hogyan próbálnak ezek beavatkozni egy szuverén ország belügyeibe. És ha nem jön össze nekik a sokadik kísérlet sem? Mi lesz akkor? Mihez folyamodnak? Milyen moslék rotyog még a tűzhelyen a boszorkánykonyhájukban? És meddig tart a türelem? Meddig lehet béketűréssel elviselni ezt a packázást?
K. K.
Nyitókép: Manfred Weber (Forrás: TASR)
