Jönnek a riasztóbbnál riasztóbb hírek, a gyengébb idegzetű emberek nyugtalanul alszanak mostanában. Pláne, ha éjfél előtt olyan hírekkel zaklatják, hogy drónok tucatjai suhannak az éjszakában. A múlt héten szombatról vasárnapra virradóra perzsa rakéták, pilóta nélküli repülők indultak Izrael felé (válaszul a damaszkuszi konzulátust ért rakétacsapásra, ám ez a hírek közt kissé hátrébb szorult).
Szerencsére győzött a műszaki fejlettség, s szinte valamennyit leszedték, még mielőtt elérték volna az ország határát. Nem csoda, az izraeliek mellett az amerikaiak is beszálltak a védelembe. A másik fronton azonban hiába vonul fel a nyugati csúcstechnológia, az oroszokat nem lehet megállítani.
Az ember olykor már kezdi úgy érezni, hogy visszatolattunk a történelem előtti korokba, amikor bunkóval, husánggal és kőbaltával felfegyverkezett hordák estek egymásnak. Mert szinte semmit sem változtunk. Illetve mégis. A régmúltban az ételért, majd az élettérért folyt a harc, napjainkban pedig ideológiákba csomagolt birodalmi érdekekért.
„Európai értékekért”, „demokráciáért”, „emberi jogokért”, már ha akad elég hülye ember, aki ezt elhiszi. A háborúk elszakadtak az „emberi szükségletektől”, és szűk, de annál gazdagabb érdekcsoportok uszulnak egymásnak. Vagyis hát dehogyis ők harcolnak, a háttérben tivornyázók maguk helyett küldik vágóhídra emberek százezreit, millióit, miközben emberek százmillióinak rafinált agymosással tolják a képébe, hogy jól van ez így. Hogy ez másképpen nem is lehetne. És siránkoznak Kijevben, hogy a kárpátaljai férfiak nem hajlandók a vágóhídra menni.
Mindeközben Európa vízfejében, a brüsszeli politbüró kupolája alatt az a legfontosabb kérdés, hogy szabadon ölhessük meg a magzatokat (akiknek az élethez való jogát veszik el „alapvető emberi jognak” hazudva az abortuszt), hogy zavartalanul, szabályozottan áramolhasson be hozzánk a terroristákat, bűnözőket is magukkal sodró emberáradat.
Kétségbeejtő, hol tart ma Európa. Az európai parlamenti választásoknak nem kevesebb lesz a tétjük, mint hogy a korrupt köpönyegforgatók végre eltakarodjanak, de legalább leszavazható kisebbségbe kerüljenek. Mert az abnormalitás nyomasztó fölényét nézni valóban elkeserítő. A választók felelőssége még sosem volt ilyen óriási. Hiszen kinek a lelkiismeretét fogja megnyugtatni a majdani hír, hogy a német hadsereg alakulatai megérkeztek Litvániába?
Melyik leszármazottunk fogja tátott szájjal nézni azt a dokumentumfilmet, amely mostanában játszódik, és kísértetiesen hasonlít a harmincas évek Németországára? Ki próbál majd igaz és nem hazug történelmi párhuzamot vonni a Reichstag égése és az Északi Áramlat felrobbantása között? Vagy már olyan magas szintre emelkedett a hazugság, annyira át vannak programozva az agyak, hogy mindezt normálisnak kell tartanunk?
A mindent elárasztó hazugság és kétszínűség legszebb példái közül is csemegézhetünk. A kardcsörtető Petr Pavel cseh elnök háborús szerepvállalása közismert, az már kevésbé, hogy Csehország tavalyi kőolajimportjának 58 százaléka a sátáni Oroszországból érkezett, és ez az arány két százalékkal meghaladta a 2022-es szintet. Leonore Gewessler osztrák energiaügyi miniszter pedig amiatt aggódik, hogy az ország orosz gázfüggősége a háború előtti 80 százalékról napjainkra 98 százalékra emelkedett. Hogy is van ez?
Schmidt Mária, a Terror Házának főigazgatója nyilatkozta a minap egy tévéműsorban elég indulatosan, mennyire felháborító, hogy napjainkban nem lehet őszintén beszélni. A magát végtelenül kulturáltnak és fejlettnek tartó Nyugaton miért nem lehet megvitatni, kielemezni a legkínzóbb kérdéseket, feltárni az okokat? Mert hát semmi sem történik csak úgy magától, mindennek megvannak az okai és az előzményei. De ma már csak a „narratívákat” lehet elfogadni, beállni a véleményvezérek kórusába, együtt robogni a mindent uraló médiabirodalom páncélvonatával.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor az egyik tévéadón a százezredszer lerágott csontról, Adolf Hitlerről néztem egy dokumentumfilmet. A diktátor portréjának apropóján a film azt szerette volna elmondani, hogyan kerültek hatalomra a nácik, hogyan változtatták a saját képükre a látszólag mit sem sejtő egész német társadalmat. Majd a konklúziót: miként sodródott bele a világ a második világháborúba. Volt ott minden, diplomaták báloztak, kémek sürgölődtek a háttérben, haláltáncát járta Európa, csak egy aprócska kérdés nem hangzott el: miért? Csak úgy? Oktalanul, egy diktátor hóbortjából? Mintha nem lett volna társadalmi igény arra az őrületre, amit nem győzünk elítélni, s azzal riogatni lassan száz esztendeje.
Ki a felelős a társadalmi igényért? David Attenborough meséli: ha összezárnak egy üvegbe egy csomó fekete és vörös hangyát, nem bántják egymást. Mihelyt azonban valaki rázni kezdi az üveget, egymásnak esnek, és öldöklő harc veszi kezdetét. Attenborough figyelmeztet: mindig azt nézzük, ki rázza az üveget! Hozzátehetjük: miért és meddig?
Nyitókép: pixabay.com
