A XXI. századi népvándorlások korában új szintet lépett a kétségbeesés. Az eddig volt európai jóléti társadalmak szűklátókörűsége vagy túlzott nagyképűsége (?) meghozta gyümölcsét. A jóléti köldöknézegetés közben az elitek észre sem vették, hogy túllépett rajtuk a tömeg. Arról is megfeledkeztek, amit a múlt század '90-es éveiben még bőven gyakoroltak, persze nem messziről jött ismeretlenekkel, hanem velünk, „új európaiakkal” szemben.
Emlékeznek még a mi romáink nyugati kiruccanásaira? Ők útlevéllel mentek, a nyomorúság elől menekülve, mert térségünk (vad)kapitalista transzformációja leginkább őket viselte meg. Tömegesen toloncolták őket haza, pedig hát ők akkor jóval kevesebben voltak, európai értelemben is civilizáltnak számítottak, nem késeltek, lövöldöztek, robbantgattak, csak kéregettek, sokan munkát is. Ismerték a honos szabályokat – legfeljebb néha megszegték azokat –, mégsem volt helyük Brüsszelben, Bécsben, Londonban, Stockholmban... Állami repülőgépeken kellett őket hazahozni. (Közben vidáman folyt az agyelszívás, a jól képzett szakembereinket csábították el, ingyen kaptak kész orvosokat, kutatókat, egészségügyi nővéreket is, miközben a hozzánk települt cégeiknek eszébe sem jutott részt vállalni a szakképzésben; csak elvárásokat fogalmaztak meg felénk.)
Akkor még voltak szabályok és hatályos törvények Európában, melyeket nekünk, kívülállóknak tudomásul kellett vennünk. Az Európai Közösség és az emberjogi bíróságok meg a civil jogvédők sem rikoltoztak, még ők is tudták: a törvény azért van, hogy azt betartsák és betartassák, mert anélkül káosz és anarchia lesz.
Csaknem tizenöt évig tartott, míg az Európai Közösségnek benyújtott csatlakozási kérelmünket elfogadta az – akkorra már tető alá hozott – Európai Unió, melynek menet közben a működési szabályai megváltoztak. Miattunk. Szigorodtak, maastrichti – pénzügyi – feltételeket kaptunk, hozzá euró-bevezetést. Közben persze schengeni szabad átjárást is a határokon, hogy érezzük, az Unió a mi hazánk.
A schengeni határ az (egységes) EU határa, amit az idegenektől a „határállam” köteles megvédeni. Szlovákiát is hosszasan szívatták az ukrán „külső” határ biztonsága miatt, Románia és Bulgária pedig még most is kívül van a schengeni övezeten, nekik útlevél kell a belépéshez, miközben boldog-boldogtalan, ki tudja honnan, „alapjogon” özönlik be az ún. harmadik országokból… Szóval: az EU polgára kizárólag útlevéllel, a ki tudja, kicsoda meg a távoli világból papírok nélkül, akárhol beléphet s még csak azonosítania sem kell magát.
No hát – a dolgok nagyobb dicsőségére – Meloni Itáliája most egy ilyen luxus hot spotot gründöl Albániában, ahová elhelyezi majd a tengeren érkező migránsait. Az államközi szerződés részleteiről nem sokat tudunk, így arról sem, hogy az uniós határvédelmi szervezet fogja-e finanszírozni a kísérletet, de az eddigi gyakorlat alapján mérget vehetünk arra, hogy a balkáni migráns-útvonal újra forgalmas lesz.
Persze ez nem olyan nagy baj, a csatlakozásra váró országok sora meg az új-európaiak „foglalkoztatása” fontos célkitűzés Brüsszelben, rögtön a második helyen van az Oroszországgal vívott háború után.
Albánia jó hely (lesz). Amikor kezdetben, 2015–16-ban Szaúd-Arábia egyik dúsgazdag sejkje lakatlan szigetet akart venni Görögországtól, hogy ott nyisson hot spotot a migránsoknak, a humánum és a „wir schaffen das” jegyében Nyugat-Európa tiltakozott és háborgott. Mostanra kiderült: a beérkezetteket nem lehet azonosítani, vagy ha igen, nem lehet őket hazaküldeni, mert, mert, mert… Nos, a kétharmad részt muzulmán Albániában majd otthon érezhetik magukat. A saját fajtájuk talán jobban elboldogul velük, mint a zsidó–keresztény gyökerűek Európa északibb részein. Hogy kinek kell fizetnie ezért, az egyelőre titok. De: a Törökországnak, Marokkónak vagy Líbiának adott pénz sem tudta megállítani a népvándorlást, mert az érkezőknek létbiztonság, európai szabad(os)ság és bőkezű ellátórendszer is kell. Ilyen Albániában sincs. És annak ellenére, hogy Tirana egyik negyedében autonóm kalifátust hoz létre az albán kormány, Európa megmentője még nem lesz. Legfeljebb pihenőhely Európa új népének vándorútján.
Megjelent a Magyar7 2024/42.számában.
Nyitókép: freepik.com
