Flóra azok közé tartozott, akik szeretnek igazat mondani, főleg akkor, ha kellemes hírt közölhetett. Ha fájdalmas volt az igazság, hosszan habozott. Talán azért, mert baráttal, ellenséggel szeretett jó viszonyban lenni. Tartott a kellemetlen igazságoktól. Ki szereti a kellemetlen igazságokat?

Talán az önkínzók. A normális emberek a gyengéd hízelgéseket és a bókokat szeretik. Istenem, ilyenek vagyunk. Szívesen gúnyolódunk magunkon, de isten ments, hogy ezt más tegye velünk! Gyakran kérünk őszinte, tárgyilagos véleményt másoktól, és visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy ez a „tárgyilagos” vélemény valami jóféle dicséret legyen. Jaj annak, aki nem ilyet mond! Mindjárt az ellenségünk lesz.

A kompromisszumok korát éljük. A kompromisszumot megvetjük, mégis gyakoroljuk. Mert a kompromisszumos igazság nem fáj olyan nagyon, mint a meztelen igazság. És nem is igazán hazugság ez – csak kicsike-picike hazugság. Miféle dolog is ez a kompromisszum? Más szóval: kegyes hazugság.

Judit nemrég rikító vörösre festette a haját. Tetszett neki. A családjának is tetszett, legalábbis nem mondtak semmi bántót. A férje azonban papagájnak kezdte hívni, és csak a jó ég tudja, mennyi volt ebben az irónia (és a cikizés). Sokaknak azonban egyáltalán nem tetszett az új „feje”. Amikor találkoztak Judittal, elnevették magukat, és azt mondták: „Jé, neked zöldes a hajad!” Nem azt mondták, hogy „de szép vörös a hajad”, se nem azt, hogy „szörnyű ez a vörös haj”. És azért, mert nem akarták megsérteni Juditot. És ez rendben is van.

A „kegyes hazugság” fogalmát fiatalabb koromban mindig az öregekkel és főleg a betegekkel kapcsoltam össze, akiknek néha az igazság az életükbe kerülhet. (Egy hetvenéves rákos betegnek nem mindig kell megmondani, hogy a napjai meg vannak számlálva.) A kegyes hazugságot a tisztelet, az udvariasság megnyilvánulásának tartottam, de ma már úgy érzem, a fiataloknak is joguk van hozzá. Mégpedig azért, hogy egészséges maradjon, és ne sérüljön a lelkük.

Nem mondhatjuk meg a kolléganőnknek, hogy irtó rondák a fogai. Mindezt kíméletesen kell közölni, célozgatva, hogy tudunk egy jó fogorvost, s nekünk is problémáink voltak a fogainkkal... Sőt! A kegyes hazugságot egészséges mennyiségben egész életünkben adagolni kellene, már kisgyermekkortól kezdve.

„Igazat” mondó anyák

Ők a legrosszabbak. Ingrid kiskora óta csak azt hallotta, hogy kövér, mint egy malac. A saját anyja szájából. Ingrid édesanyja nem volt ünnepelt színésznő, nem voltak beteljesületlen álmai, amelyeket rátestált a lányára, s vele akarta volna őket megvalósíttatni. Épp ellenkezőleg. Ingrid édesanyját nem kínozták komplexusok, nem volt túlérzékeny. Nyers volt, és kíméletlen, nem sokat lacafacázott. Sikeres menedzser – és vonzó nő volt. Céget alapított, amely hamar felvirágzott, csinos, rendezett otthona volt, és évekig odaadóan ápolta beteg férjét.

Ingrid már felnőtt, amikor a papa meghalt. Amikor Ingrid megérkezett a temetésre, édesanyja megdicsérte, hogy milyen szépen lefogyott. „Most már csak ilyen is maradj, kislányom” – simogatta meg az arcát, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Segített Ingriden a „csak az igazat” módszer, amelyet anyja olyan kíméletlenül alkalmazott vele szemben? (Aminek következtében Ingrid abban nőtt, hogy az anyjának soha nem tud megfelelni...) Ma talán karcsú, mint az édesanyja? Véletlenül sem.

Ingrid ma harminchárom éves, és a legtöbb férfi azt mondaná róla, hogy csinos, teltkarcsú nő. Barátnőin kívül senki sem sejti, hogy Ingrid utálja a testét, és ma is összeszorul a gyomra, ha meg kell látogatnia az anyját, akinek minden telefonhívását egy tábla csokival kompenzálja, kétnaponta evési rohamai vannak, mikor kifosztja a hűtőt – és mindmáig küzd az anorexia és bulimia rémével. Ingrid történetében biztosan sokan magukra ismernek. Azok a nők, akiket az anyjuk állandóan kritizált, akik soha nem voltak elég szépek, elég ügyesek, elég okosak, akiket mindig másokkal hasonlítgattak össze – egyszóval: akiket soha nem tudtak elfogadni olyannak, amilyennek megszülettek.

És vannak duci nők, akiknek fogalmuk sincs, miről beszélünk, mert őket az anyjuk soha nem kritizálta a külsejükért. Ezek a nők békében élnek magukkal, mert otthon csak azt hallották: „Hogy te milyen szép és okos kislány vagy!” Holott a régi képeket nézegetve látjuk bizony, hogy már akkor is kövérkék voltak, mint egy gombóc.

Kevesebb bírálatot, több dicséretet!

Általában nem szeretjük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Az meg végképp kihoz a sodrunkból, ha a kedvesünk kritizál bennünket. „Ma a fodrászod nem volt formában” – mondja, s mi nem tudjuk, hogy halálosan megsértődjünk-e. „Mi a jó fene van a fejeden? Hisz zöld lett a hajad!” Az ilyen megjegyzés már fáj. Szóval, kedves férfiak, nem ártana egy kis tapintat. Az ember mindennap másképpen érzékeny. Vannak napok, amikor egy pillantás is vérig sért.

Máskor tele vagyunk önbizalommal, és Angelina Jolie szilikonnal jócskán megpakolt szájára azt mondjuk, olyan, mint egy őserdei néger nő szája. A Föld persze rendületlenül forog tovább, akár jót mond a párunk, akár rosszat – de azért valahogy vígabban forog, ha bókol.

Ezt magunk is tartsuk észben, és dicsérjük meg a férjünket, amikor csak lehet. A férfiak se viselik könnyebben a kritikát, mint mi, nők. Sőt, még rosszabbul! Anyáink nem véletlenül sulykolták belénk, hogy mi kell a férfinak: dicséret, dicséret, dicséret! E nélkül nincsen boldog házasság. Egy kis nagyvonalúsággal azt mondhatjuk, hogy a férfiakat minden körülmények között dicsérni kell: a tökéletesen kicserélt villanykörtéért, a nagyszerűen levitt szemétért, azért a csodálatos ötletért (ami persze a mi fejünkben született meg), hogy este menjünk el bulizni valahova…

De félre az iróniával, a dicséret mindenkinek jót tesz. A dicsérgetés nem mindig jelenti azt, hogy hazudunk. A dicséret azt is jelenti, hogy figyelmesek és megértők vagyunk a másik emberrel – és a gyöngéivel szemben. Észrevesszük és értékeljük kedvesünk igyekezetét, segítőkészségét. A figyelmességet nem szabad természetesnek venni. Meg kell érte jutalmazni a kedvest, úgy, hogy mi is figyelünk rá. Természetesen a partnerkapcsolatban a bírálatnak is helye van, sőt! De csak a legfontosabb dolgokban. Például olyan kényes dologban, mint amikor a kedvesünk nagy virágos szaténingben akar moziba jönni velünk (olyan ingben, amilyet a kínai piacon árulnak a melegítők mellé kifüggesztve). Ilyenkor nem szabad félni kimondani az igazat, sőt hangosan kiabálva is elmondhatjuk a véleményünket. Később még hálás lesz, hogy segítettünk csiszolni az ízlését.

Az elismerés többet ér, mint a jutalom

A munkahelyeken nemigen foglalkoznak a kegyes hazugság vagy a kegyetlen igazság kérdésével. Amikor megdicsérik az embert, annak többnyire komoly oka van. S amikor szidnak, nem törik a fejüket azon, hogy selyempapírba csomagolják. Dicsérni azonban a munkahelyen is kellene – a kollégákat és a beosztottakat is. A dicséret természetes olyankor, amikor valaki kisegít bennünket a bajból. De dicsérni bármikor lehet, s ezt nem szabad hízelgésnek minősíteni. Vegyük úgy, hogy legalább jó napja lesz az illetőnek. Ez megéri a fáradságot.

A főnök esetében más a helyzet. A főnököt általában nem illik dicsérgetni, elvből nem. De vannak kivételes esetek. Például, ha oldott a légkör, és mindenki kimondja, amit gondol. A nagyfőnök viszont túl elvont személy, ezért nemigen bátorkodik senki őt megdicsérni. Kellemes meglepetést tud szerezni az a beosztott, aki mégis megteszi.

A baráttól el kell viselni az igazságot

A barátnőnknek nem mindig a frizuráját vagy ruháját kell megdicsérni – vagy kíméletes kifejezésekkel megbírálni. Számos fontos dologban is véleményt kell nyilvánítanunk. Szóljunk, ne szóljunk? Az emberek közti viszony rendkívül törékeny, a bizalmon alapszik, főleg, ha barátságról van szó. Barátnak hazudni, sumákolni előtte: általában a barátság végét jelenti. A bizalom elvesztése azt jelenti, hogy a barátunkat is elveszítjük. Abban a barátban, aki nem mondja meg a „valót”, többé nem bízunk meg. Ezért kell mindig megmondani a barátnak az igazat, csakis a tiszta igazat!

Egy történet ehhez: Bori boldog házasságban élt. Olga házassága gödrökkel teli út volt. Néha irigyelte Borit, mert soha nem veszekedett Palival, és csak szívecskémnek szólították egymást. Néha már kiütést kapott volna tőlük. Annál nagyobb volt Olga meglepetése, amikor egy nyári este táncolni ment, és Palit is meglátta a bárban. Már-már odament hozzá, hogy üdvözölje, amikor egy nőt pillantott meg az asztalánál. Édes kettesben voltak, és a nő bizony nem Bori volt.

Aztán a következő héten megállította a szomszédasszony a lépcsőházban, és megkérdezte, igaz-e, hogy Boriék válnak. Tegnap este ugyanis egy szép szőke nővel látta Palit a parkban.

„Az a nővére volt – hazudta Olga –, gyakran jár hozzájuk látogatóba.” Azután elkezdődött a lelkifurdalás. Olga csak ült Borival szemben hétről hétre, és az arcát fürkészte: jelét kereste rajta a nagy lelki felfordulásnak. De semmit sem látott, Bori nyugodt volt. És akkor Olga rájött: nem tud semmit. Olga dilemmázott. Szóljon neki? Ne szóljon? Ő, a legjobb barátnője mondja el neki a keserű igazságot? Végül elmondta, amit már mindenki tudott, csak szegény Bori nem.

Bori először csak bámult rá, mintha Olga megbolondult volna. Aztán gyilkos pillantásokat vetett rá. A döbbenet és gyűlölet után nagy üresség volt a tekintetében. Kis idő múlva szó nélkül fölállt, és elment, mint egy alvajáró. Olga csakugyan úgy érezte magát, mintha gyilkos volna. Mintha lábbal tiporta volna Bori boldogságát. Nem tudta, jót cselekedett-e, vagy rosszat. Nem kellett volna-e mégis inkább várni? Nem kellett volna hagyni, hogy más végezze el a piszkos munkát? S utána jó barátként vigasztalgatni Borit? Megbocsátja-e valaha is neki, hogy közölte vele az irtózatos igazságot? Mit tett Bori? Csak azt, amit tehetett. Két bőröndbe összecsomagolta a házasságát, és becsapta maga mögött az ajtót. És megköszönte Olgának, hogy felnyitotta a szemét.

Klára

Képek forrása: © Святослав Гиндле