Vértanúk és vérbírók. Két véglet. A vértanúk nevét és tetteit a nemzeti kegyelet őrzi, a vérbírók nagyrészt ma is ismeretlenek. „Tisztességben” megőszült, a tornácon pipázgató, az unokáikat babusgató aggastyánok, vagy bevásárlótalicskával a piacon araszoló joviális anyókák, akik megúszták a felelősségre vonást. Csak a mardosó lelkiismeretükkel kell szembenézniük. Ha van nekik.
Pedig a történelmi tények könyörtelenek. Míg Haynau egy évig irtotta a magyar hazafiakat, Kádár hóhérai több mint négy évig végezték a magyar társadalom „megtisztítását”.
A vérbírók között akadt olyan, aki egymaga 54 halálos ítéletet hozott, 11 szabadságharcost ítélt életfogytiglani börtönre, míg a „maradék” 118 elítélt összességében 486 év börtönt kapott.
De volt köztük olyan igazságosztó is, aki 178 elítéltet küldött börtönbe, összesen 768 évre. Ez csak két, a többtucatnyi, magát magyarnak tartó ember a listából, amely még ma sem ismert. Akárcsak az a tény, hogy még ma is kevesen tudják, a kommunista vérbírók kétszer annyi elítéltet végeztettek ki, mint a bresciai hiéna. És nem volt nürnbergi per, elmaradt a felelősségre vonás.
A történelem ítélőszéke, szoktuk mondani. Elég furcsa, s tulajdonképpen értelmetlen a szókapcsolat. Kit ítél, mit ítél a történelem?
Milyen igazságot szolgáltat? Erkölcsit? Számít az valamit az áldozat szemében? A történetíró kutat, adatokat gyűjt, lejegyez, konstatál, megpróbálja kideríteni a tényeket és összefüggéseibe helyezni. Rosszabb esetben elferdíteni, titkolni, eldugni jó mélyre, dupla fenekű fiókba, trezor sötétjébe, nehogy fény derüljön a történtek pőreségére, hogy az ötvenhatos magyar szabadságharc után „a törvény nevében” kik gyilkolásztak.
S ugyancsak – ami következményeit tekintve még nagyobb bűn – „a törvény nevében” hajlították meg milliók hátát, hogy felnőjön Kádár népe, amelyet – hogyan másképp – maradékaik által éppen ők neveznek annak. S talán jónak is vélik, hogy úgy történtek a dolgok, ahogyan történtek.
Ennyit a történelemről és az igazságról. Akárhogy is szépítgetjük, a katarzis elmaradt
(ezért is örök érvényűek a népmesék, mert ott sosem marad el), s a nép boldogan felejt.
A történelem ma már senkin semmit nem kér számon. Azokon sem, akik a kommunista hatalom, atyáik és felmenőik által elkobzott – sokszor kivégzett, jobb esetben „csak” (természetesen a korabeli „jogrendnek” megfelelően) kilakoltatott és alföldi istállókba deportált, vagy kőfejtőkbe hajtott – áldozatok villáiban tengetik ma is az életüket. És brüsztölnek hol Moszkvára, hol Brüsszelre (ha a helyzet úgy hozná, Pekingre) kacsintgató pártokat, árulnak hazát idegen érdekeknek.
De hagyjuk a szentenciákat. Inkább gondolkodjunk el afölött, hogy – ezeket kizárva –
lehet-e nemzeti, összenépi konszenzus valaha is abban, hogy az ötvenhatos forradalom minden magyar ember számára erkölcsi etalon, amely tartást és gerincet erősít, büszkeséggel tölt el, éljek bár Kassán, Kolozsvárott, Szegeden vagy Buenos Airesben.
Napjaink történései ezt sajnos cáfolni látszanak. Amikor az országhatárokat ostromló, hívatlan (és minden törvényt felrúgó) migránsok befogadásának erkölcsi diktátumát egyes elmeháborodottak párhuzamba állítják az ötvenhat utáni magyar menekültek nyugat-európai befogadásával, azért csak eszébe jut az embernek, hogy ezek a bolsevik fattyak mesterei a relativizálásnak. Mert nem is az a baj, hogy ezek így gondolkodnak, s így mérgezik a kutakat, hanem sokan még ma is hisznek nekik. Vagy: megint hisznek nekik.
Még ebben, a minimálisnak a minimumában sem lesz itt konszenzus, ha az aprócska villák lakói ma is szabadon ócsárolhatják a konzervatív értékrendű magyart, ha szabadságharcot vívnak a renddel és a normális élettel szemben, ha az általuk lobogtatott piros szegfűt szivárványos színű devianciára váltva, nácikat takargatva kiáltanak nácit, bepiszkítva a vértanúk emlékét. De hát egyáltalán, mi az, hogy konszenzus? Kell-e összebékülni mindenkinek mindenkivel?
Sose feledjük: az unokákban ott lapul a vérbíró s a vértanú.
A dolgunk az, hogy meg tudjuk különböztetni őket egymástól. Az évek múlásával lehet hogy a múltat békévé oldja az emlékezés, de hízik is egyre nagyobbra a feledés. Ha hagyjuk.
K. K.
Nyitókép: freepik.com
