Válságban a világ, a család, a nők, a gyerekek. És a férfiak is. A nők többsége szerint ma nincs is igazi férfi. A mai férfi nagyra nőtt gyerek, semmire sem használható. Nem akar felelősséget vállalni, nem akar nősülni, családot alapítani. (Mert a család felelősség.) Egy igazi férfit nagyítóval kell keresni. Igaz ez?

„Az emberek ma olyanok – dühöng nagyanyám –, mint egy elszabadult csorda, amelyik elindult a zsákutcában visszafelé.” Hát igen, megváltozott a világ. Nincsenek normák, mindenki azt csinál, amit akar. Az ember tobzódik a szabadságból kigyúrt szabadosságában. És mégis! Ma már ez sem jó semmire. Az ember csak fehéren vagy feketén lát. Mert nosztalgiával gondol azokra az időkre is, amikor még létezett olyan, hogy hagyományos család.

A férj dolgozott, az asszony vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, főzött, takarított, és hazavárta a férjét, aki elmondta, mi történt a nagyvilágban, s mit kell gondolni arról, ami történt. A férfi kereste a pénzt, és irányította a család életét. Aki ügyes volt, az jól kormányzott, aki ügyetlen, az rossz vizekre vezette kis családja életét. A nőnek szüksége volt a férfira, mert „saját jogán” nem volt joga semmire. Önállótlan volt, akivel törődni kellett, lánykorában törékeny virágszál, akit még a széltől is óvni kellett. Nem vállalhatott munkát, nem tanulhatott, nem lehetett vagyona – csak a férje árnyékában létezhetett. Értéke annyi volt, amennyit a férje ért.

Fölösleges a kérdés, hogy szüksége volt-e a férfira, hiszen csak általa lélegezhetett. A nő nem is tehetett fel kérdéseket. Élete első felében az apja, később a férje döntött helyette mindenben. Ezzel szemben a férfi – ő volt a teremtés koronája. Nem kellett minden reggel feltennie a kérdést, hogy van-e értelme az életének, hiszen nap mint nap meggyőződhetett arról, hogy a világon a legjobb dolog férfinak lenni. A férfiak uralták a világot. Persze nem mindegyik, csupán a gazdag, hatalommal bíró vagy előjogokkal rendelkező férfiak. Ugyanakkor minden egyes férfi tudta és érezte, hogy mögötte ott állnak a nők.

A harc teszi férfivá a férfit. Vagy mégsem?

Érdekes, hogy ha előkerül ez a téma, előbb-utóbb valaki kimondja: „A katonaság farag férfit a férfiból.” A harc és a katonaság tette úgymond férfivá a férfit, kemény, mindent elviselő harcost formált belőle, aki nem fél a felelősségtől. A családért vállalt felelősségtől sem. Modern korunkban azonban már azt tartjuk: a felesleges tesztoszteront mással is le lehet vezetni – nem kell érte csatába indulni. A mai férfiak imádnak edzeni, gyúrni, sportolni: a sport is kiváló feszültségoldó. A háború rossz dolog, s akik a harcot istenítik, azok valamiképp elfeledkeznek arról, hogy hány férfiból vált régen nyomorék a háborúk miatt, hányan jöttek haza lelkileg megtörve, és hány parancsnokból lett lelketlen pszichopata, aki az alá beosztott közlegényeket kegyetlenül egzecíroztatta.

Popper Péter írja egy helyütt: mikor apját besorozták katonának, érdekes módon elmúlt a gyomorbaja. Levették ugyanis a válláról a felelősséget: a saját életéről való döntés felelősségét. Azontúl nem neki kellett döntenie arról, hogy s mint legyen, azontúl minden pillanatát megtervezték. A háborúkat a lelketlen társadalmak vívják, vagy kényszerítik a gyöngébbekre. A háború azoknak a társadalmaknak a „fegyvere”, ahol engedelmes tömegekre van szükség. Hisz nem jobbak az olyan munkások, akik nem kérdeznek, s akik gondolkodás nélkül teljesítik a parancsokat, és engedelmeskednek?! Dehogyisnem."

Ma azonban már más kort élünk. A háború beleoltotta ugyan a férfiakba a fegyelmet, a keménységet, azt a kényszert, hogy soha nem hátrálhatnak meg. (És persze kioltotta belőlük az érzelmeket.) Ennek a keménységnek azonban nagy ára volt. Az erős férfiakért lelkesülő mai nők tegyék fel magukban a kérdést: valóban olyan apát szeretnének gyerekeiknek, akik úgy bánnak velük, mint egy feltörekvő generális?

Egyszerűség, isten veled!

A pszichológusok ma azt tartják a legveszélyesebbnek, hogy lassan eltűnnek a férfi- és női szerepek közti különbségek. Válságba került a férfiasság. Ezt így foglalják össze: „Ha egy fiúgyermek olyan közegben nő fel, amelyben nagy szabadsága van, de felelőssége semmi, akkor sosem válik igazi férfi belőle. A férfi legékesebb tulajdonsága éppen a felelősségérzet: erre vagyunk a legbüszkébbek. A nők azonban az ilyen férfit tehernek érzik – egyedül uralkodni sokkal könnyebb.”

Kérdezhetjük, hogy mit jelent a „nagy szabadság” és a „semmi felelősség”. Valószínű, hogy éppen a nagy szabadság hozza magával a nagyobb felelősséget. Elmúlt az idő, amikor az ember szakmát tanult, vagy kijárta a főiskolát, leszolgálta a kötelező katonaidőt, munkába lépett, és azután rálépett egy sínre, és azon haladt előre. Az a sín soha nem ágazott el. Nemegyszer élete végéig ugyanazon a munkahelyen maradt: nem kalandozott erre-arra, nem kereste – horribile dictu! – önmagát. Akinek az apja cipész volt, ő maga is cipész lett, akinek arisztokrata, ő maga is arisztokrata lett. A sín vitte őket előre, a megállókat, az állomásokat előre ismerték. A maga módján ez könnyű, könnyebb élet volt, mint a mai bizonytalan.

A gyerekeket olyan emberek készítik fel, akik maguk sem tudják, milyen életre kell felkészíteniük tanítványaikat. Ezek a gyerekek nap mint nap azt tapasztalják, hogy ők maguk a felelősek azért, mi lesz belőlük, ha egy szép napon elhagyják az iskola padjait. A növekvő szabadsággal növekszik a felelősségük is, mert eltűnt a kiszámíthatóság, amelynek köszönhetően régen egyszerűbb volt az élet. Ezért nem vádolhatjuk felelőtlenséggel a férfiakat – de a nőket sem. A mai emberek más világban élnek, mint azok, akikhez hasonlítják őket, akiket példaképül állítanak eléjük.

Válságban a kemény férfiak

Ma már biztosan nem azt várják el egy férfitól, hogy „csak” munkába járjon, és a nőtől, hogy csak gyereket neveljen. Ma a férfitól elvárják, hogy munkába járjon, és törődjön a gyerekekkel is. Ugyanezt várják el a nőtől is. A „kemény férfiak” valóban eltűnnek, de elsősorban azért, mert senkinek sincs szüksége rájuk. A nők már nem várják az ajtóban, hogy hazatérjen a családfő, majd „felelősségteljesen” leheveredjen a rekamiéra. Hanem azt várják tőle, hogy rendes, empatikus apa legyen, aki munka után foglalkozik a gyerekeivel.

Manapság egyes férfiak valóban férfiasságuk válságát élik át, mégpedig azért, mert hiányoznak a példaképek. A szigorú apák ideje lejárt: a modellt sutba vágták, a használhatatlan kacatok szemétdombjára került. Hogyan legyen a mai férfi empatikus, ha senki nem magyarázza el neki (és senkitől nincs alkalma megtanulni), milyen az empátia? A felelősség kérdését meg is fordíthatjuk. Nem a felelősségtudat jele-e, hogy később alapítunk családot? Nem könnyelműség-e húszévesen családot alapítani, amikor a jövő beláthatatlan és teljességgel bizonytalan? Vajon a mai férfiak és nők nem gondolkodnak-e sokkal felelősségteljesebben, mint egykor a szüleik?

Klára

Képek: freepik.com