Volt a falum temetőjében egy aprócska, jeltelen sír, közel ahhoz a kicsiny templomhoz, amelynek alapjai még valamikor az Árpád-korban kerültek a földbe, eleget téve István királyunk elrendelésének, hogy minden tíz falu építsen templomot. Nem volt azon emlékmű, ha kereszt volt is, rég elkorhadt, s maga a dombocska is egyre mélyebbre süppedt az évek során, míg csak bele nem simult az anyaföldbe. Később már, egy jóérzésű embernek köszönhetően, csak egy csenevész orgonabokor jelezte, hogy itt valamikor katonasír volt.

A második világháborúban elesett férfi vagy ifjú ember feküdt ott, de senki nem tudta megmondani, német volt-e vagy orosz. Ami talán különösnek tűnhet, hiszen valakik csak eltemették, és az egyenruhája elárulta, keletről jött-e, vagy nyugatról. Lehet, hogy akik elhantolták, nem akartak bajt hozni a fejükre. Hány meg hány fiatal férfi végezte így, szilvafa alatt, kerítés mentén, sebtében „eltüntetve”, ki tudja. De talán nem is fontos, milyen nemzetiségű volt. A lényeg, hogy őt is hazavárta valaki. Az édesanyja, az édesapja, talán a felesége és a gyermekei. A szomszédok, a falubeliek. Ám legtöbbször a postás jött helyette.

„El kellene törni a gerincét azoknak az ukrán férfiaknak, akik nem hajlandók csatlakozni a hadsereghez.” Nem akárki mondta ezt, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka. Majd, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a dörgedelmének, hozzátette: „Előbb-utóbb mindenkinek részt kell vállalnia a háborúban!” Magyarán, kocsmai durvasággal szólva, vagy hollywoodi filmek gyakori szóhasználatával élve: mindenki dögöljön meg! Ezt üzente szeretett népének Olekszandr Szirszkij az amerikai CNN televíziónak adott interjújában. Hogy Putyin mit üzen, azt nem szokták idézni, mert napjainkban, amikor az igazságnak csak egy oldala van, nem hallgattatik meg a másik fél. Őt nem kérdezi a CNN, hogy mikor óhajtja abbahagyni ezt a szörnyűséget.

Nem nehéz mostanában a halálra gondolni. Nem csak mindenszentek és halottak napja nyújtja az apropót az emlékezésre és a főhajtásra. Vagyishát éppen hogy nehéz, hiszen ha a természetes halált is megrendüléssel fogadjuk, az erőszakos, az intézményesített gyilkolás fölött százszor nehezebb napirendre térni.

Rosszul fogalmaztam: nem az a borzasztó, hogy nehéz, vagy nem nehéz, hanem szinte már megszokott. Statisztikai adatként ömlik ránk a hírzuhatagban, mennyien vesztették életüket az orosz–ukrán fronton, s nekünk, kívülállóknak már valóban csak a puszta számok maradnak, mintha valamiféle tárgyakat vennénk leltárba. Ezt hívják járulékos veszteségnek, akár a repülőket, tankokat, az élettelen vasat.

Százszor leírtuk, mennyire értelmetlen ez a háború. De hiszen mindegyik az, mert a végén mindenki a halottakat számolja. Szülőfalum temetőjében a jeltelen sírban talán egy Lipcse melletti faluból származó fiatalember, vagy valahonnan Novgorodból besorozott „szovjet” férfi nyugszik. Egyiket területet foglalni, másikat területet visszafoglalni küldték. Akár az őskorban, amikor bunkóval, kőbaltával, husánggal kergették egymást egy védett barlangért, egy falat húsért a még nem homo sapiensek, de már azzá formálódó kétlábúak. S azóta is így megy ez.

Pedig milyen szépen elképzeltük! Abban az illúzióban ringatóztunk itt, Európában, hogy a sok pusztulás után eljött az örök béke ideje, és az ember nem lesz embernek farkasa.

Most meg oda jutottunk, hogy aki mindenkit mozgósítani akar (Keleten ugyanúgy, mint Nyugaton), és vágóhídra küldeni a nemzetét, annak van igaza, az a jó ember, övé az igazság. Aki meg békét akar, azt ki kell közösíteni. Miféle önmagából kifordult világban élünk?

A katonasírok, katonatemetők meg csak szaporodnak, legyen szó pompázatos sírkertekről, mint az arlingtoni, óriási obeliszkekkel jelölt, akár a Pozsony fölött emelkedő Slavín, vagy a kis, jeltelen dombocskák, amelyek szégyenlősen türemkednek az akácfák alatt, míg csak magába nem szippantja őket az anyaföld.

Mert annak aztán mindegy, hogy ki volt, mi volt, hogy hívták. Ki volt az anyja, apja. Hol futkározott volna a kisfia. Ki várta vissza a kapuban.

Porból vagyunk, porrá leszünk, súgja az anyaföld, de arra nem ad választ, hogy miért nem veti ki magából azoknak a gazembereknek a földi maradványát, akik mindezt előidézik, táplálják, erőltetik és éltetik. Éltetik a halált? Istenem, nézd el a magyar nyelvnek, hogy ilyen választékos, mert mi hiába szégyelljük magunkat, a te orcádon a pír visszatükröződése nem látható.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/44. számában.

Nyitókép: A partraszállás hősi halottjainak temetője (TASR/AP)