Azt szokták mondani, ha minden meleg előbújna, a világon megszűnne a homofóbia.

Jómagam teljes vállszélességgel kiállok ezen állítás mellett. Mert a fóbia félelem, félni pedig leginkább az ismeretlentől szokott az ember. De abban a pillanatban, hogy a szeretett családtagról, iskolatársról, kollégáról, szomszédról, barátról, vallási vezetőről, politikusról vagy világsztárról derülne ki, hogy a másik csapatban játszik, biztos vagyok benne, még a legvéresszájúbb homofóbok agyában is átkattanna valami.

Mert mindenki ismer meleg embert. Mindenki látott, beszélt, fogott kezet meleg emberrel. Tényleg mindenki. Itt élnek, itt élünk köztetek, együtt utazunk a buszon, együtt válogatjuk a krumplit a zöldségesnél, együtt nézünk meccset a kocsmában, és megesik, hogy a vasárnapi ebédet is együtt kanalazzuk.

De akkor miért van mégis olyan sok embernek ellenérzése a melegekkel kapcsolatban?

Azért, mert a romákkal vagy a nőkkel ellentétben, mi láthatatlan kisebbség vagyunk. Gondolom most hirtelen szűk farmeres, flitteres pólós fiúkák ugrottak be, de hidd el, hogy nagy többségében, ha egy meleg nem akarja, akkor nem fogod megmondani róla, hogy milyen a szexuális beállítottsága.

Láthatatlanok vagyunk, de nem azért, mert azok akarunk lenni. Aki a többséghez tartozik, gyakran esik abba a hibába, hogy azt hiszi, mindenki olyan, mint ő. És egészen addig, amíg ki nem derül az ellenkezője, úgy is kezelnek minket, mintha egy falkába tartoznánk. Ez egyfajta csapdahelyzet, mivel nem minden szituáció alkalmas az előbújásra. Minél tovább halasztódik a dolog, a végén annál kínosabb lesz a vallomás, a másik fél pedig úgy fogja érezni, átverték, megvezették őt.

Ebből is látszik, hogy a coming out az esetek nagy többségében egyáltalán nem egyszerű. Néha hosszú előkészítést igényel, miközben az egyénnek rengeteg dilemmával és félelemmel kell szembenéznie. Sokan ezért halogatják évekig, vagy akár életük végéig.

Aki úgy dönt, felvállalja önmagát, annak minden egyes új ember, új iskola, új munkahely, vagy akár egy átlagos élethelyzet is ezt a foghúzásszerű élményt hordozza magában. Aki erre az útra lép, annak élete során több száz coming outtal kell szembenéznie, a következményekről már nem is beszélve. Ez így elég szarul hangzik, nem igaz?

Éppen ezért „meleg büszkeség” alatt nem arról beszélünk, hogy a melegek a homoszexualitásukkal büszkélkednének. Szó sincs róla. Arra a megtett útra vagyunk büszkék, amin végigjöttünk idáig, és ami még előttünk áll. Arra, hogy merünk önmagunk lenni, és ha kell, vállaljuk ennek a következményeit is.

De ha ez a coming out dolog ennyire kínkeserves, akkor miért erőltetjük?

Azért, mert muszáj. Jómagam gyűlölöm a muszáj szót, mégis ez a legkifejezőbb erre a helyzetre. Aki átélte már, milyen, amikor egy titok belülről fojtogatja, nem tud tőle aludni, nem tud tőle gondolkodni, és úgy érzi, beleőrül, ha nem mondhatja el valakinek... nos, az tudja, miről beszélek.

Ez az egyetlen út, ha melegként ÉLNI, és nem vegetálni szeretnénk. A coming out nagy lépés egy embernek, és újabb aprócska lépés a társadalomnak az elfogadóbb világ felé vezető úton. Mégis, ha elég sokan vállaljuk magunkat, akkor talán eljutunk odáig, hogy nem fognak több embert zaklatni, elbocsátani, börtönbe zárni, vagy meggyilkolni azért, mert másnak született.

A coming out közös felelősség. A meleg társadalom önmagában nem képes megváltani a világot. Ehhez szükség van olyan megértő és nyitott emberekre, akik nem csinálnak ügyet mások szexuális orientációjából.

Nem kell, hogy szeress minden meleget. Én sem szeretek minden meleget. A cél, hogy hagyjuk egymást élni. A cél ez:

Meleg vagyok.

Oké.

Mivel a coming out nagyon sok embernek okoz nehézséget, ezért a továbbiakban szeretnék pár jó tanáccsal szolgálni mindazoknak, akik úgy érzik, mégis belevágnának.

Az önelfogadástól a munkahelyi előbújásig, igyekszem majd minden témát érinteni.

Juhász Gábor

Képek forrása: freepik.com