Persze, elég hosszú (a szerencséseknél rövid) folyamat, mire rájössz erre az igazságra. S olyanok is akadnak, akik úgy hagyták el vagy fogják elhagyni ezt a földet, hogy sosem jöttek rá, értik meg.

Vannak az életnek bizonyos törvényszerűségei, láthatatlan és látható normái, akár társadalmi elvárásai. Jelen korban ez természetesnek mondható. Az életünk első időszakában megmutatják nekünk – jobb esetben a szülők, a tanárok, a család, a közvetlen környezet –, hogy milyen a világ. Természetesen az általuk ismert világ, és megtanítják velünk, hogyan tartsuk be a normákat, előírásokat, szabályokat. Mindezekért köszönet jár, aztán ezzel a tudással, batyuval indulhatunk is útnak. Kezdődhet az élet. Vélhetően a normák, a szabályok, az addig megismert világkép, rendszer szerint.

Aztán jobb esetben történik valami. Valami, ami nem meghatározható, időben nem behatárolható, hogy kinél mikor és hogy megtörténik-e valójában. Sőt, ha megtörténik is, egyáltalán nem biztos, hogy a tudást tettek követik.

Felébred a lélek. Kicsit úgy, mint amikor téli álomból. Kitekint, körülnéz a világban, és elkezdi mérlegelni, mi az, ami tetszik neki, mi az, ami kevésbé, vagy ami egyáltalán nem. Elkezd tapasztalni, másként látni, akár élni – a tanult normák, szabályszerűségek, akár hitek, hitrendszerek helyett elkezdi kialakítani a sajátjait. A lélek lakóhelye, vagyis a szív szerint, aszerint, ami neki jó. Nem önzésből, hanem jóllétből. Mert a társadalmi normák és keretek közt is csak úgy lehet igazán jól élni, ha belül jól vagyunk. Újjászületni pedig sosem késő.

Szöveg: Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép

Nyitókép: freepik.com